Vájog ház - habarcs, vakolat meszelés

Azoknál a faltípusoknál, amelyek különá elemekből állnak össze (vályogfal, mórfal téglafal, — kőfal), — szükséges az elem O valamilyen anyaggal történő rögzíté. egymáshoz kötése, erősítése. A hagyomány... paraszti építőgyakorlatban az ilyen falazatnál a nelegelterjedtebb kötőanyag a híg sár vagy agyag volt. Ezt simították egyenletesen az egyes építőelemek alá, s a tégla, vályog, kő stb. mintegy belesímult, a kötőanyag körülölelte az építőelemet, s száradás után szilárdan rögzítette azt. Korszerűbb és újabb kötőanyag a habarcs vagy malter. Ez homok, mész és víz megfelelő arányú elegyítésével készült. A keverési arány általánosságban két veder vízbe egy veder mész és ugyanennyi homok, csomómentesen elkeverve. Jelentősebb használata a népi építészetben a múlt század második felére tehető, és főleg az újabb falképző anyagok, tégla, kő használatával együttesen terjedt el. 

Készültek kötőanyag nélkül felrakott falak is. Ezek elsősorban kőből, téglából rakott gazdasági épületek, főként kerítések, kisebb tereket lezáró építmények. Sajátos helyi változat ismert pl. a Bakonyból, ahol a kőfalat kötőanyag nélkül rakták fel, majd oltott mészből és összetört homokkőből híg habarcsot készítettek, s ezt felülről öntötték a felrakott falrészre úgy, hogy a híg lé teljesen kitöltse a kövek közötti hézagokat,  s megszáradva összetartsa a kődarabokat (Dám L. 1992: 33).

Vakolás

malterral történő vakolás új keletű, lényegében a vályogés téglaépítkezéssel terjedt el. Az általában egy veder mész, egy veder homok, egy veder víz keverési arányú mészhabarcs, malter három rétegben került fel a falra. A csupasz falat először csak híg fröccs malterral csapkodták be, majd egy napig száradni hagyták. Utána került fel a durva vagy grundoló vakolás, melyhez sűrű maltert használtak, majd következett a száradás utáni finomvakolás, amikor híg habarccsal simították végleges felületűre a falsíkokat. A betapasztott, levakolt házat több héten keresztül száradni hagyták. A mészhabarccsal történő vakolás régen és jelenleg is kőműves szakipari tevékenység volt, az ennek megfelelő szókinccsel és eszközkészlettel. A népi építőgyakorlatban jobbára a 19. század második felétől terjedt el. 

A falfelületek meszelése viszonylag nem régi gyakorlat. A 18. század második felében jelentek meg az első adatok róla, de igazi elterjedése a 19. század utolsó harmadára tehető. Elsősorban ott jelent meg, ahol a 

A megszáradt falat általában három rétegben meszelték, de nem ritka az ötrétegű meszelés sem az új házon. Először igen sűrű, agyaggal és lótrágyával kevert mésszel meszelték, majd a második és harmadik réteghez tiszta, híg, oltott , meszet — használtak. E munkát országszerte , az asszonyok feladataként tartották számon. A meszelés megújítására általában évente kétszer, tavasszal és ősszel került sor. A már bevakolt falazat gyakorlati védelmét szolgálta a lábazat sötét színűre festése. A nagyobb felverődés és átázás veszélye miatt a külső falazatot kb. 50-70 cm magasan sötétbarnára vagy feketére, sötétszürkére festették. Színezőanyagként különböző sötét földfestékeket, égetett szalmapernyét, kormot stb. használtak a szintetikus festékek megjelenéséig.

Forrás 

arcanum.hu

Kötőanyagok 

vakolatok